Hogy is tarthatnánk otthon rendet, ha azt sem tudjuk, pontosan mi az?

Hogy is tarthatnánk otthon rendet, ha azt sem tudjuk, pontosan mi az?

Hogy is tarthatnánk otthon rendet, ha azt sem tudjuk, pontosan mi az?

A jó rendetlenség és a rossz rend, avagy hogyan érezhetjük tényleg otthon magunkat ahelyett, hogy csak lakunk valahol.

„Rendet tartani? Mi sem egyszerűbb, csak tegyél vissza mindent a helyére” hangzott az intelem a családunkban, és ezzel le is volt zárva a téma, tényleg rend volt mindig – kivéve öcsém szobájában, mert ő magasról tett erre az intelemre (is). Persze az én szobámban élére volt állítva minden, a tárolódobozokon belül kisebb dobozok sorakoztak, pedig hol volt akkor még a konmarizás vagy Monica a Jóbarátokból. Egészen sokáig éltem abban a biztos tudatban, hogy kétféle ember létezik, a rendes meg a rendetlen – pontosan addig, míg el nem kezdtem tervezőként dolgozni, sok-sok lakásban megfordulni, igényeket felmérni, és azokra megoldásokat találni.

Elgondolkodtatott, miképp lehet az, hogy egy rendes családnak van rendetlen tagja (vagy fordítva) – ezek szerint a „rendesség” nem genetika vagy nevelés kérdése? És hogy lehetséges, hogy az öcsém felnőttként a saját házában – sőt, már akkor, mikor a gyermekkori házunkon belül egy másik szobába költözött – rendet tartott? Megtanulta mégis a leckét, csak időre volt szüksége? Esetleg az élethelyzete változásával „rendre kész állapot” alakult ki? És hol van a tárgyak „helye”, ahová állítólag tenni kell őket? Legfőképp miért forduk néha elő az, hogy egy általunk „rendesre” tervezett lakásban néhány évvel a beköltözés után az egyébként rendszerető tulajdonost mégis összevisszaságban veszik körbe a tárgyak?

Majd a gyerek elrakja? Megtanítható rá, de neki pszichésen még fárasztóbb a tárgyak özönét kezelni, mint egy felnőttnek.

Polcz Alaine A rend és rendetlenség című könyve a háború után íródott, amikor az emberek tömegesen kerültek megváltozott berendezkedési lehetőségek közé: „többszobás lakásokból pincelakásba, kastélyból albérletbe, nagy lakásból társbérletbe, faluról városra, tömeglakásból luxuslakásba”. A tűpontos megfigyeléseket, miniinterjúkat Polcz olyan életvezetési kalauzzá formálja, ami még most is segítségünkre lehet. Szerinte kétfajta rend létezik, a lényegi és a formai. Amikor szinte kínosan minden élére van állítva, de használhatatlan a lakás, az formai rend, „rossz rend”. A lényegi rend nem feltétlenül mutat jól, de használható, ez a „jó rendetlenség”. E kettő egyensúlya kényes, egyik sem mehet a másik kárára; ha csak formai rend van, életellenes díszlet lesz a lakás, ha csak lényegi, az rendetlenségnek tűnik. Az igazi rend tehát az, amikor kézre áll minden, de esztétikus is az elrendezés. De hogy érthejük el ezt az állapotot, és hogyan tarthatjuk fent a lehető legkevesebb munkával?

Polcz szerint „a lakást csak az tudja jól beosztani, aki tudja, hogy mit akar az életben, ismeri képességeit, helyesen méri fel a körülményeket, valóra tudja váltani terveit és célkitűzéseit.” A kötetben sorjáznak azok az interjúalanyok, akik a rendetlenséget a megváltozott lakáskörülményeikre fogják, de Polcz arra is hoz példát, milyen praktikusan és otthonosan berendezkedett az egyik, nagyon hasonló élethelyzetű és létszámú család abban a lakásban, amit az előző élhetetlennek minősített. Krízis, életmódváltás vagy átmeneti időhiány esetén könnyen felborulhat a rendstruktúra, ám a szerző nem ad felmentést: „Amikor az ember jó úton van, és meg tudja valósítani önmagát és élettervét, akkor a legrosszabb körülményekből jót is tud kicsiholni; amikor viszont zsákutcában van, rendszerint a körülményeit okolja, és mindig akadályozza valami abban, amit éppen tenni akar, vagy tennie kellene.”

Egyszóval a rendességünk fokához semmi köze sem a neveltetésünknek, sem az aktuális életterünknek – egyszerűen az adott lelkiállapotunkat tükrözi. Tervezőként szívesen feltételezem, hogy az új, szép, praktikus lakásban vagy házban a lehető legjobb lelkiállapotban élnek majd a tulajdonosok, és ehhez nekem csak le kell fektetnem a lényegi és a formai rend alapjait – aztán évek múlva a tett helyszínére visszatérve néha megállapíthatjuk, hogy valami mégis félrement. Rosszul mértük volna fel az igényeket? Annyira megváltozott volna a megrendelő élete azóta, hogy ez a tér már nem jól szolgálja?

A magyar otthonokban rendszerint kevesebb a komód, és több az akasztós, illetve polcos szekrény, melyeket nehezebb felülről pakolható dobozokkal berendezni, ez azonban senkit ne tartson vissza a konmarizástól, ha úgy érzi, az a módszer segíthet neki rendet tartani.    

Szinte tipikus megrendelői kérésnek számít, hogy hatalmas gardróbot tervezzünk, „mert sajnos (sic!) rengeteg cuccunk van.” Ruhák, cipők, táskák, parfümök, órák, kinek mi. (Természetesen nem orvosi esetekről, kényszeres gyűjtögetőkről, patologikus halmozásról beszélek.) A gardróbot akár az élettér, tehát a nappali, a háló, vagy a konyha rovására is tágítani kell – aztán mégsem elég néhány év múlva, és joggal érezheti a lakó, hogy a tárgyak összeesküdtek ellene. Pedig csak az történik velünk, itt és most Magyarországon, ami Amerikában már évtizedek óta tart, és amire Marie Kondo a jövedelmező vállalkozását felépítette: túlfogyasztunk, az ezzel járó mentális terhek pedig természetszerűleg súlyosbodnak. Mára biztosan tudjuk, hogy a túlfogyasztás megbetegít; a pop art művészei már az ötvenes években figyelmeztették erre az amerikai társadalmat, a kétezres években pedig több olyan projekt is megvalósult, ahol a művész darabra összeszámolta, hány tárgy van a lakásában – a végeredmény rendszerint sokkoló.

Polcz szerint a „környezetünk rendezése jótékonyan hathat lelkiállapotunkra is, különösen olyankor, ha a rendetlenség kiváltója egy lelki probléma.” Szakemberre hagynám annak kifejtését, hogy a túlfogyasztás hátterében milyen lelki problémák állhatnak, de abban biztos vagyok, hogy bizonyos mértékig mindannyian érintettek vagyunk. Van néhány elkötelezetten minimalista életmódot folytató ismerősöm, akik minden pillanatban készen állnak arra, hogy NE vegyenek meg valamit, de a jellemző az, hogy elborít minket a ruhaneműk tömkelege, „mert leárazás volt”, gyerekjátékok, ugyanabból több is, „mert a nagynénjétől és a barátjától is megkapta”, három sószóró, „mert az egyiknek rossz a kialakítása, a másiknak eltört a teteje, és a harmadikat használjuk”. Mumusnak számítanak az elektromos eszközök is, ráadásul mindenhez van pótkábel, leírás, adapter, szerszám, és ezek sokszor különféle dobozokban, a lakás különböző pontjain foglalják előlünk az élet-teret. A tulajdonosok számára ez helyzet általában rendkívül nyomasztó, de hiába pakolnak, rendszereznek, ötletelnek, mégsem tudnak rendet kialakítani.

Nem az ő hibájuk, ez szimpla matek: adott négyzetméterszámon már csak az élettér kárára lehetne annyi tárolóhelyet kialakítani, amennyire újabban a túlfogyasztás miatt szükség van. Viszont senki nem akar egy raktárban élni, így aztán a holmik konkrét hely nélkül vándorolnak, „útonállnak”.

Ez így nagyon rendes. De ha belekerül még egy-két edény, garantáltan rendetlenség lesz belőle.

Adjunk magunknak helyet a tárgyaink mellett! Persze nem az a cél, hogy olyan állapotban tartsuk a lakást, amilyeneket a lakberendezési magazinokban meg a Pinteresten látunk, mert azok sterilizált helyiségek. Az enteriőrfotók ugyanis akkor mutatnak jól, ha a formai és az esztétikai rend is túlzó, az életben kínosnak ható. A tulajdonosok egy-egy befotózáskor jellemzően zavarba jönnek, mentegetőznek, („nem tudtam, hogy ennyire el kellene pakolni”), mi pedig a fotóssal vállvetve magyarázhatjuk a bizonyítványunkat, és nyugtathatjuk, hogy nem az ő rendrakási rutinjában van a hiba.

Lehangoló a felismerés, de meg kell emészteni: a mai fogyasztási tempó mellett muszáj beépíteni az életünkbe a rendszeres számvetést a tárgyainkkal, különben az életünk másból sem áll, mint a mindennapos, monoton, sziszifuszi pakolásból, még akkor is, ha egyébként formai és lényegi rend uralja az otthonunkat. Jogos a düh érzése is, ha esetleg arra ébrednénk rá, hogy nem mi hurcibálunk haza újabb és újabb tárgyakat, hanem a gyerek, a házastárs, a szülők, a barátok borítanak el minket vele. A szortírozás innentől válik csak igazán nehézzé; ilyenkor emlékeztethetjük magunkat arra, hogy azt a tárgyat, amit nem szeretünk, nem is fogjuk megszeretni soha – akkor sem, ha olyasvalakitől kaptuk, akit szeretünk. Kitartást kívánok minden egyes bátor vállalkozónak, mert arra, hogy a kíméletlen szortírozás hálás munka, sajnos csak akkor fognak ráébredni, mikor a kupacok alól egyszer csak a rég elsiratott szabad esti félórájuk, végül pedig (dobpergés!:) önmaguk bukkan elő.  

Kiemelt kép forrása: Michael Johansson norvég művész alkotása.

Facebook Comments