A szocialista építészet elleni lázadás csimborasszója, avagy a “magyarmediterrán” házak – mihez kezdjünk velük?

A szocialista építészet elleni lázadás csimborasszója, avagy a “magyarmediterrán” házak – mihez kezdjünk velük?

A szocialista építészet elleni lázadás csimborasszója, avagy a “magyarmediterrán” házak – mihez kezdjünk velük?

Hogy kerül ide ez a rengeteg mediterrán ház? És mi történt velük a „szállítás” alatt, hogy ilyen formájuk lett?

Itt vannak ezek a házak. Azt mondják rájuk, mediterrán. Mindenki látott már ehhez hasonlót – vagy épp ilyenben is él -, mert az agglomeráció és a vidék képét számos helyen a Kádár-kockákon meg a hetvenes évek végétől épülő hatalmas, emeletes családi házakon kívül ezek határozzák meg.

Az előző két típust energetikai és esztétikai szempontból is évtizedek óta szidja mindenki, mint a bokrot, szóval itt az ideje, hogy ezt a típust is górcső alá vegyük. Szépek ezek a házak? Illenek ebbe az országba? Az biztos, hogy az itt mintaként hozottakban van bőven anyag, befektetett idő és munka, jó esetben precíz gépészet, becsületes kivitelezés. Otthonosak is általában. Egy ilyen ház valaki álma volt, egy család legfőbb vagyontárgya. De mégis hogy kerül ide ez a rengeteg „mediterrán” ház? És mi történt velük a „szállítás” alatt, amíg a Földközi-tenger partjáról ideértek, hogy ilyen formájuk lett? Legfőképpen: mihez kezdjünk velük most, mikor egyre inkább úgy tűnik, hogy ideájuk, divatjuk lassan a múlté, de fizikai valóságukban még jó sokáig velünk maradnak?

Minden a rendszerváltással kezdődött: az emberek szabadulni vágytak a szocializmus emberideáljától, a házgyári, előre gyártott, szögletes elemektől. A „lázadás” csúcsa az újpolgári („újgazdag”) stílus, a refeudalizálás, a reprezentációt kiszolgáló térszervezés lett; biztosan mindenki maga elé tud idézni tornyos-oszlopos-stukkós, hatalmas méretű családi házakat, melyek kastélyok babérjára törnek. Ezek a tulajdonságok azonban csak egy szűk, általában vállalkozói réteg otthonait jellemezték; sokan nem kértek ebből a stílusból, de teljesen érthető módon ők is más szervező elvre vágytak már, mint a kubus – ezt pedig annak ellentétében, a szerves természetben találták meg.

A refeudalizáció egyik mintapéldánya a vállalkozó “szippantós Schneiderék” háza a Hyppolit, a lakáj című 1999-es fimből.

A minta a vágyott, de addig sokszor elérhetetlen, mégis közeli utazások színtere, a mediterrán világ lett, csakhogy az itteni házakra sokszor olyan mennyiségben és összeállításban kerültek fel a természetet utánzó amorf alakzatok, ki- és beszögellések, oszlopok, falfülkék, hogy szinte felfalták a tradicionális kubust. A falra a kőből, ami délen gyakran a látszó építőanyag, jellemzően csak mutatóba jutott, lábazatként, ablakok köré. Ezekből a felnagyított, eltúlzott formákból, illetve a funkcionális anyag funkció nélküli átemeléséből széles körben használt sablon született. Ha pedig ezeket egy házon mind “kimaxolták”, az – ha jól emlékszem esztétika szakos tanulmányaimra – nagyjában-egészében ki is merítette a giccs definícióját.

Az már csak hab a tortán, hogy a tájidegen házak tájidegen növényzetet is hoztak magukkal, a kertépítő szakemberek rémálmát: a tuját. A hozzáértők szerint „értelmetlen” növény, madarak nem laknak benne, termése nem ehető, alig ad árnyékot, valamint tömegesen pusztulnak is; a gondot állítólag a mediterrán vidéken honos boróka-tarkadíszbogár hazai megjelenése és elterjedése okozza (lásd még: klímaváltozás).

A klasszikus mediterrán épületek szervezőelve a kubus.

Szóval adott ez a rengeteg, a Kádár-kockák sátortetejét (ami egyébként a szakemberek szerint a legkevésbé gazdaságos és legmunkaigényesebb) alacsonyabb hajlásszögben, „mediterránosan” használó, általában bézses-sárgás, esetleg terrakotta színű, díszkövekkel itt-ott borított ház. Érdekes lenne önvizsgálatot tartani, lefúrni a lelkünk mélyéig, hogy miért akarjuk ezt, ha nem mediterrán országban élünk? Miért vágyunk rá, milyen illúzióba ringat bennünket? Egyáltalán kell még nekünk ez az illúzió? Vagy lehetséges, hogy már meghaladtuk? Értem én, hogy a másik véglet, a néhány éve domináló, hideg színekkel és hatalmas üvegfelüleletekkel készülő, északi stílusú házak nem mindenkinek otthonosak, akadnak, akik puritánnak ítélik őket. De nincs semmi elfogadható észak és dél között, semmi olyan, amire vágyni lehetne?

A poszt apropóját az adta, hogy nemrég elindult az ingyenes állami tervkatalógus, amiben nemcsak újépítésű házakra kínálnak mintákat, hanem a Kádár-kockák felújítására is közzétettek 21 javaslatot. A mintatervek szerintem jó arányú, a hazai településképekbe (ahol még van ilyen egyáltalán…) passzoló házakat ajánlanak, és többféle építészeti formanyelv közül lehet válogatni. Ugyanitt található egyébként több mint 70 mintaterv újépítésű házakra is, melyek között mindenki találhat kedvére valót – és egyik sem mediterrán.

Egy mediterrán-ihletésű ház átalakulása: letisztultabb, modernebb, környezetbe illőbb lett. Forrás: Gepetto Belsőépítész Iroda

Az előbb-utóbb szükségessé váló felújításukra, modernizálásukra viszont még csak elvétve találni jó példát (de például itt van egy fent). Mivel nem típusházakról van szó, hiába öregszenek el egyszer, átalakításukra vonatkozó mintaterv-katalógus várhatóan nem fog készülni. Nem marad más megoldás, minthogy egyénenként megpróbáljuk elfogadni, hogy ott élünk, ahol – ez nem mindig és mindenkinek egyszerű, tudom -, és kitaláljuk, mitől tudnánk igazán jól érezni magunkat ebben a környezetben, ezekkel az adottságokkal, ilyen színű ég alatt. Ráébredni, hogy mi vagyunk itt, észak és dél között. Kemény, sőt kellemetlen munka ez az önvizsgálat, hiszen egészen mély rétegeket bolygató folyamat – de úgy hiszem, más házakat álmodnánk magunknak, ha egyszer túlesnénk rajta.

Kiemelt kép forrása: H. Szabó Sándor, Vecsés Hírek

Facebook Comments