Már nem az a kérdés, mi mennyire drága, hanem hogy beszerezhető-e – mi lesz a lakásfelújítókkal ilyen árak mellett?

Már nem az a kérdés, mi mennyire drága, hanem hogy beszerezhető-e – mi lesz a lakásfelújítókkal ilyen árak mellett?

Már nem az a kérdés, mi mennyire drága, hanem hogy beszerezhető-e – mi lesz a lakásfelújítókkal ilyen árak mellett?

Naponta dráguló termékek, egy hétig érvényes kivitelezői ajánlatok, hiánycikkek gyarapodó listája – hol van már a „békeidő”, mikor még az építőipari munkaerőhiány miatt sírtunk? Közben egyre többen realizálják, hogy az elszállt ingatlanárak mellett nem tudnak home office-ra alkalmasabba, nagyobba, jobba, szebbe költözni, viszont a megtakarításaik nőttek – hát belevágnak a felújításba. Erősen indult ez a november; a következő sztorikat az elmúlt pár napból szemeztem, kizárólag a saját praxisunkból.

No.1. Az ügyes forgalmazó, akin keresztül a kínai rendeléseket intézzük, azt mesélte minap, hogy „a Szuezi-csatornán keresztbeállt hajó nem okozott akkora torlódást a konténerforgalomban, mint amekkora most Amerikában van. A kínai kapcsolataim már csak meglévő kliensektől vesznek fel rendelést, mert nem tudják hajóra tenni az árukat. Eljutottunk oda, hogy számunkra már teljesen ismeretlen kínai ügynökökön keresztül kell foglalni a hajóra, és egyben, előre ki kell fizetni a teljes szállítmányozási összeget. Aztán lehet várni, mikor jön az értesítés valami számról, hogy ide és ide érkezett az áru. De nem csak Keleten van gond; a terméklistánkról például azért vezettem ki az Európában gyártott asztallábakat, mert naponta le kellett kérni az árukat, erre meg nincs kapacitás.”

No.2. Most láttam, hogy egy faipari termékeket forgalmazó komolyabb szaküzlet nem lacafacázott, már a honlapjára is kiírta nagy piros betűkkel, hogy napi árakkal dolgozik. Hasonló vagy ugyanez érvényes persze a nagyobb hidegburkolatos üzletekben és számtalan más helyen is: az árakat pár napig tudják garantálni, de rengeteg a hiánycikk is, főleg szerelvényekből. Az asztalosaink kötik az ebet a karóhoz, hogy jövőre még 10 százalékot (na de mihez képest ugye?) lesznek kénytelenek emelni, emésszük addig is ezt az információt. Az egyik projektünk generálkivitelezője pedig azzal lepett meg minket, hogy nem lesz szükség asztalos művezetésre, mert ő minden tételt (egy lakásba kerülő, azaz nem nagy mennyiségben rendelt szekrényekről és egy asztalról van szó) Lengyelországban fog legyártatni. Korábban több mint 100 fős asztaloscéget vezetett, volt nagy nemzetközi márkák hazai forgalmazója, nem mondhatjuk tehát, hogy a levegőbe beszél. „Van ismeretségem arrafelé, és szállítással együtt olcsóbban és gyorsabban le lehet ott gyártatni, mint idehaza” magyarázta. A generálkivitelezők jó része egyébként már fél éve úgy ad ajánlatot, hogy az kb. egy hétig érvényes, és ezen a gyakorlaton az általam ismertek közül a belátható jövőben senki nem kíván változtatni. Bevallom, tavasszal némiképp gyanakvó voltam, vajon a piaci kényszer vagy az árfelhajtó hatás reménye áll-e az árazási technika mögött, de mostanra nem sok kétség maradt afelől, hogy nehéz máshogy gazdaságosan működni.

No.3. Nem gyakran megyünk ikeázni (nyilván nem azért fogad fel senki tervezőt, hogy onnan válogasson neki mobiliákat, és konyhabútort meg gardróbokat is jobb szeretünk mi magunk tervezni), de most egy ügyfelünk kifejezetten onnan kért konyhát. Nos, a rendelést két raktárukból kell összevadászni, de szerelni már csak részlegesen lehet, bizonyos alkatrészek és készülékek ugyanis hiányoznak. Gardróbszekrény ugyanitt: már szeptemberben megmondták, hogy egyes elemek legjobb esetben is november közepe után érkeznek. A cég azt javasolja az ügyfeleknek, hogy regisztráljanak várólistára, azt viszont nem tudják megmondani, mikor érkeznek be a kérdéses termékek. (Adalék: a túl intenzív kereslet és a folyamatosan akadozó globális logisztikai ellátás miatt már nyáron bejelentette az Ikea, hogy visszavesznek a kínálatból.)

Az okokat tudjuk: a járvány miatt leállt a gyártás és a szállítmányozás, majd mindenki mindenhol egyszerre próbálta behozni a kiesett időszakot. Mivel újra és újra előfordulnak leállások mind a gyártásban, mind a logisztikában, a mai napig akadozik a rendszer. Az építési fatermékek 150 százalék felletti drágulásáért pedig környezeti tényezők (pl. a főbb faexportőr országokban, tehát az Egyesült Államokban és Svédországban pusztító erdőtüzek) is okolhatók. A fém nyersanyagok év eleje óta 100 százalék feletti áremelkedést produkáltak, de a gipszkarton és más laptermékek, pl. az OSB is a duplájukra drágultak.

Szóval itt a kérdés, mit tegyenek azok, akik mindenképpen felújítanának ebben a kínálati, keresleti és bizalmi sokkokat szenvedő környezetben. Nincsenek is kevesen; a GKI és a Masterplast friss felmérése szerint egy éven belül a lakóingatlanok 20 százaléka, vagyis csaknem 820 ezer lakás újulhat meg, ami nagyon jó hír, hiszen a lakásállomány megújulására égető szükség van Magyarországon. A kérdés csak az, hogy ilyen feltételek mellett milyen minőségben fog mindez megvalósulni – nincsenek illúzióim. Már csak azért sem, mert az ÚjHáz Centrum reprezentatív felmérése szerint a megkérdezettek alig több mint fele, 58 százaléka fogadna fel kivitelezőt a felújításhoz, és közülük csaknem minden második maga is végez majd valamilyen munkát. Generálkivitelezőt pedig csak a megkérdezettek 16 százaléka alkalmazna. Nyilván a spórolási kényszer áll emögött, de a mi tapasztalataink szerint nagyot bukhat anyagilag, és biztosan rámegy az idegrendszere annak, aki egy komplex felújításba a munkálatokat összefogó kivitelező nélkül fog bele. Természetesen az sem mindegy, hogy milyen az adott szakember; volt olyan ügyfelünk, aki nem a jó ajánlásokkal rendelkezők közül választott, hanem a neten talált olyat, aki mellett egyedül a kedvezőbb ajánlata szólt. Az eredmény: elhúzódva, rossz minőségben, a szükséges javítások miatt pedig még drágábban fejeződött be a felújítás, miközben folyamatos viták fűszerezték a folyamatot.

Érdekes és megkapóan széles körben elterjedt nézet, hogy a lakásfelújításhoz (meg a focihoz és a politikához ugye) mindenki ért ebben az országban. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de az én hajamat fodrász vágja, és annak ellenére sem gondolom, hogy szebben tudok burkolni, mint egy burkoló, hogy előfordult: saját kezűleg raktam ki egy fürdőszoba padlójára a mintát, amit a szaki a tervrajzokról az istennek sem akart megérteni. Ugyanezen okokból javasoljuk nagyobb felújításokhoz bármilyen tervező (lakberendező, belsőépítész, enteriőrtervező) akár csak részleges bevonását. Van kínálat, biztosan mindenki megtalálja a neki szimpatikus és pénztárcájának megfelelő szakembert, de legyen valaki, aki segít, mert szívszorító látni, amikor az összespórolt pénzért műszakilag és/vagy esztétikailag nem megfelelő termékeket vásárolnak, építenek be, mert aztán azokkal kell együtt élni a következő évtizedekben, vagy azt kell tudni eladni úgy, hogy megtérüljön a befektetés.

Izgalmas kérdés, hogy a jelenlegi helyzet mennyiben tereli a vásárlókat a regionális termékek, a helyi kisebb műhelyek felé. Hajlandóak leszünk-e kevesebb, de akár jobb minőségű, helyi, és igen, emiatt drágább terméket venni, vagy maradunk a „sokat, nem baj, ha vacak” elvénél? Jobban megbecsüljük, ápoljuk és felújítjuk-e a régi bútorainkat, használati tárgyainkat, vagy futunk újat venni az Ikeába, ha elromlik, lestrapálódik valami? (Persze egy lepattogzott laminált bútorral tényleg nehéz mit kezdeni, és itt vissza is kanyarodunk a startvonalhoz, az eredeti vásárlási helyzetben hozott nem feltétlenül szerencsés döntéshez.) Mindannyian tudjuk, hogy milyen irányba kellene indulni, de a gyakorlatban is képesek leszünk megvalósítani? Vagy abban a pillanatban, ahogy – a pozitív forgatókönyvek szerint jövőre – normalizálódik a gyártás és a szállítmányozás, már kattintunk is az ORDER gombra?

Kiemelt kép forrása: IKEA

Facebook Comments