Nem költöttünk csilliókat erre a lakásra, de szívesen héderelnénk benne

Nem költöttünk csilliókat erre a lakásra, de szívesen héderelnénk benne

Nem költöttünk csilliókat erre a lakásra, de szívesen héderelnénk benne

Tévhit, hogy belsőépítész vagy lakberendező megbízása csak a milliomosok kiváltsága. Sokszor leírtam már, hogyan hozza be a saját árát egy tervező, úgyhogy most inkább képekkel mutatom meg, mi alakult egy kis büdzséjű felújításból.

Ezt a lakást egy nagyon helyes, keményen dolgozó lánynak, Dalmának terveztük. Már az első perctől világos volt, hogy ebben a projektben nem antik bútorokra fogunk licitálni a Falk Miksában, vagy olasz dizájncégektől rendelgetni nyakló nélkül, hanem elsősorban az áraikat alacsonyabban tartó, bemutatóterem nélkül működő online üzletekből dolgozhatunk. A lakóparki ingatlanban korábban nem élt senki, az első tulajdonos befektetési céllal vásárolta, viszont valamiért mégis jó ötletnek tartotta, hogy az uszkve 50 négyzetméterre négyféle (!) padlóburkolatot, valamint egy mindegyiküktől elütő ajtószínt válasszon. Akárhogy ötleteltünk, ezzel egyszerűen nem tudtunk dolgozni, padlócserét javasoltunk. Bár a konyha és a fürdő hidegburkolata maradt, a laminált padló cseréje komoly érvágást jelentett az amúgy is alacsonyabb büdzsének már a nulladik órában. Csakhogy ilyeneken nem érdemes spórolni (lásd még: sz**ból várat építeni) inkább máshonnan, pld. a bútorokból kell vágni. A laminált padló felszedésekor szólt a kivitelező, hogy érdemes is volt nekifogni: a lakópark kivitelezésekor ugyanis olyan rossz minőségben fektették le a padlót, hogy néhány felmosás után felázott volna. (Egyéb horrorsztorik és javaslatok lakóparki lakások vásárlásához ebben a posztomban olvashatók.)

Mivel Dalma szeretett volna minél több olajozott tölgybútort (pontosabban azok laminált változatát:), és tudtuk, hogy színek is lesznek bőven, rábeszéltük egy nagyon nyomott árú (kevesebb mint 4ezer Ft/nm), semleges, szinte fehér famintás laminált lapra, ami viszont V-fugás. Utóbbit mindenkinek javasoljuk, mert azzal, hogy a padlólapok éle le van csapva, esztétikailag és műszakilag is sokat nyerünk. Egyrészt a lapokat optikailag elkülöníti egymástól az általában 45 fokban vágott szélük, tehát jobban hasonlítanak egy valódi fapadlóra. Másrészt a fózolás miatt nem lesznek mikrorések, ahol a víz bejuthat, valamint a padló sem púposodik fel, marad mozgástere. Persze leginkább az javasolnánk, hogy ne laminált legyen az a padló, de hát a mai árak és a globális fahiány miatt most inkább hallgatunk. (Beszámoló a mostani elképesztő helyzetről, tanácsok felújításba kezdőknek ebben a posztban találhatók.)

A nappali két hosszú fehér fala nyomasztóan üresen tátongott, de tapétázás nem jött szóba az ára miatt, így színes falfestékkel oldottuk meg a helyzetet. A sok méricskélést és tűpontos melót igénylő minták miatt a szobafestő persze csókoltatott minket, de ezzel még együtt tudunk élni. A kör alakú asztal mellett hosszasan kampányoltunk; Dalma eleinte írtózott tőle, de inkább lenyeltem volna keresztben a lézermérőmet, minthogy ebbe a sarokba egy négyszögletűt betervezzek, vagy a népszokást követve egy téglalap alakút a rövidebb végével a falhoz toljak. Az asztallapot asztalos vágta, hogy ugyanabból a színű lamiból készüljön, mint a könyvespolcok. Bár Dalma inkább egy új sarokkanapéra voksolt, mi a régi kanapé-új függőfotel kombinációra beszéltük rá: ugyanannyi embert le tud ültetni, egészen pontosan százötvenszer olcsóbb, az meg pláne hallatlan lett volna, hogy boho chic stílusú egy lakás, de nincs benne függőfotel:) Persze itt csak azért tudtunk pénzt fogni Dalmának, mert évekkel ezelőtt ő ügyesen egy vizuálisan alkalmazkodóbb színű és formájú kanapét vásárolt. Elé egy olyan dohányzóasztalt választottunk, aminek a teteje felemelhető-kihajtható, hogy könnyebb legyen ételt kínálni róla (és még egy hozzáillő tv-komód is járt mellé).

Dalma ragaszkodott az ágyához, a szüleitől kapta, mikor különköltözött. Jó minőségű, tömörfa darabról volt szó, így mi sem erősködtünk (túl sokáig), hogy cserélje le. Csakhogy lefestetni sem szerette volna, szóval törhettük a fejünket, hogyan fog a többi tölgy cucchoz illeszkedni, és hogyan nem fogja agyonnyomni a kis szobát ez a nagy mennyiségű dió pác. Anna kolléganőm úgy döntött, egyszerűen eltünteti; a környező színekkel és anyagokkal veszi el a hangsúlyt a bútorról, ehhez pedig többek között egy izgalmas felületű, akvarellhatású – és mint a festőtől, Pávai Tamarától utólag megtudtuk, elég sok kísérletezést igénylő, bonyolult és komplex technikával készült – falfestményt is kitalált. (Mi kérünk elnézést, egyúttal örülünk, hogy Tamara most már ezt is vérprofin tudja!:)

Ez a tulajdonképpen teakonyha-méretű, 3 nm-es helyiség egy praktikus, minden szükséges készülékkel ellátott, baráti vacsorák kiszolgálására is alkalmas konyhává kellett alakuljon, ezt pedig egyedi bútorral lehet a legszebben elérni. Az asztalosra persze itt is várni kellett, de manapság annak is örülünk, ha valami belátható időn belül, precízen elkészül.

A pöttömnyi előszobában szintén úgy tudtuk a legjobban kihasználni a teret, hogy egyedi szekrényt terveztünk. Alul a cipők, jobboldalt a kabátok, és kellett egy kis leülő, no meg néhány fogas is – ennyi játék fért ebbe a helyiségbe.

A rutinos képekért köszönet enteriőrfotósunknak, Schwarzenberger-Ludván Gyöngyinek! Akit bármelyik bútor vagy kiegészítő beszerzési helye érdekel, írjon rám, a posztot nem szívesen terheltem volna ennyi linkkel. Ezzel a bekuckózós, barátokat borozni áthívós kislakással búcsúzunk az ősztől – várunk, advent, gyere, tél!

Facebook Comments